Dr. Barta Péter

Hogyan jött a nyelvi közvetítői pálya?

Előreláthatatlan volt. Korai gyerekkori emlékeimben a szüleim, nagyszüleim, távolabbi rokonok, hogyha nem akarták, hogy értsem, amiről beszélnek, a németet használták. Ez akkoriban természetes volt. Annyit megértettem, hogy érdekes téma merült föl, és különösen érdekes volt, hogy áttértek a németre, mégpedig gyakran úgy, hogy azt mondták: „später”, ami azt jelenti németül, hogy ’később’. De akkor én azt nem értettem. A magam keresztnevét véltem felfedezni a német szóban. Felfigyeltem arra, hogy itt valami érdekesség van. Ez a némethez kötődött akkor. Végül a német helyett a francia mellett kötöttem ki, mégpedig úgy, hogy még gyerekkoromban édesanyámmal 5 évet töltöttem Párizsban. Habár kiszakadtam a megszokott környezetből, beigazolódott, hogy szabad, sőt, kell raccsolni. Ugyanis én születésemtől fogva úgy raccsoltam, hogy egy logopédus majdnem belerokkant, míg kétévi kemény munkával megtanított engem „rendes”, pergetett r-rel beszélni. Majd következett a francia nyelvterület, ahol kiteljesedhettem, a raccsolás nagyon jól ment, és onnantól nem volt megállás.

Ön szerint mi a jó tolmács és fordító ismérve?

Egyrészt mások véleményének, meggyőződésének a tisztelete szinte az alázatig. Ez nem azt jelenti, hogy más szerepben mindent el kellene fogadnunk, de más embernek a magyar vagy idegen nyelvi hangjaként igenis őt kell visszaadni. Ha az illető azt mondja, hogy kétszer kettő öt, akkor az öt. Ha egyszerű tárgyi tévedés vagy nyelvbotlás, egyes esetekben fel lehet hívni rá a figyelmét. De a furcsaságok gyakran nem nyelv-, hanem gondolati botlások. Azokat pedig vissza kell adni, különben nem hű a fordítás. Tehát az egyik szabály az alkalmazkodás a beszélőhöz vagy a szerzőhöz. Szintén nagyon fontos az élethosszig tartó tanulás. Pontosabban annak az igénye. Nemcsak a képesség rá, hanem a vágya is. Ez életforma, jó esetben választott életforma. Enélkül is lehet űzni a szakmát, de nem olyan sikerrel és nem olyan örömmel. A nyelvtudás természetes feltétele ennek a két szakmának, de nemcsak az idegen nyelvé: a magyar nyelv nagyon tudatos ismerete is fontos. Erre fel is hívom a hallgatók figyelmét: nemcsak az idegen nyelveket kell tanulni, hanem az anyanyelvünket kell még tudatosabban művelnünk. A nyelvnek különböző regiszterei vannak. Tévedés lenne azt hinni, ha valaki x anyanyelvűnek született, akkor már eleget tud. További követelmény a pontosság. A következő fogalmat – munkamennyiség – két oldalról közelítsük meg. Egyrészt legyen nagy teherbírása a tolmácsnak, fordítónak, mert gyakran kampánymunka az övé. A tolmácsolás nyilván, mint folyamatos válságkezelés, de gyakran a fordítás is: tegnapra kell, utána napokig kényszerpihenő. Másrészt ismernie kell az embernek a saját korlátait. Van olyan munka, amelyet eleve nem szabad elvállalni, másokat egyszer ki lehet próbálni, de le kell vonni a megfelelő tanulságokat, például: ezt nem érdemes, mert ártalmas az egészségre, vagy pedig a munka minőségének, a jó hírnevemnek és az önbecsülésemnek a rovására megy.

Milyen stresszkezelési technikákat javasolna?

Ugyanaz vonatkozik a fordítással, tolmácsolással kapcsolatos stressz csökkentésére, mint az élet bármely más területén. Az első az alapos felkészülés. Leginkább az stresszeli az embert, ha tudja, hogy valamilyen okból nem alkalmas, vagy nem a legalkalmasabb a feladatra, a feladatot mégis meg kell oldani, de úgy, hogy ne áruljuk el a hiányosságainkat. Tehát csak olyan feladatot vállaljunk el, amelyre alkalmasak vagyunk. És megfelelő állapotban: szellemileg és fizikailag kipihenve. Egy tapasztalt kolléga mondta valaha, hogy a díjazásunkban benne van az is, hogy a munka előtt kialudjuk magunkat.

Egyéni módszerek is vannak: jóga, meditáció, relaxálás. Valamilyen kikapcsolódás feltétlenül szükséges. Itt visszatérek a munkamennyiségre. Egy bizonyos munkamennyiségen túl erre nem jut idő. Nem szabad eljutni idáig.

Továbbá, bármilyen furcsa, ajánlom a stressz keresését, hogy megszokhassuk. Tegyük ki magunkat nagyon stresszes helyzeteknek. Tapasztaljuk ki, hogy legyőzhető, ezáltal nő az önbizalmunk. Például akár szükségtelen vizsgák, vizsgahelyzetek vállalásával edzhetünk. Egyfajta sokkterápia.

Még egy tanács: a stressz és a pihenés váltogatása. A pihenés csak a munka után esik jól, de jól esik; kell, hogy legyen. Van még egy jelenség, amelyről muszáj beszélni: a halogatásról. A tolmácsot a felkészülésben érinti, a fordítót az egész munkában. Számos pszichológus keresi a jelenség hátterében megbúvó okokat. A jelenséget, gondolom, mindannyian ismerjük, a következményeiről meg ne is beszéljünk! A szakdolgozat megírását, a fordítás elkezdését, az elindulást otthonról mind lehet halogatni, de csak stresszeljük magunkat.

Milyen tanácsot adna az itt végzett hallgatóknak?

Érdemes először csak belekóstolni a szabadúszó nyelvi közvetítői létbe. Hacsak nincs különleges vészhelyzet, mindenki adhat magának fél évet, évet arra, hogy kipróbálja. Ha nem válik be, akkor elmehet állásba. Illetve a kettő kombinálható. A tanszék oktatóinak jelentős része kombinálja is: az ELTE-n állásban van, és mellette szabadúszó; vagy máshol van állásban, és az ELTE-n óraadó, ami szintén egyfajta szabadúszás. Ugyanúgy, ahogy a stressz és a pihenés nagyon jól kiegészítik egymást, ez a biztonság és bizonytalanság is jó páros. A kétfajta munka párhuzamossága vagy váltakoztatása változatosságot nyújt az életben. Nem állítanám szembe a kettőt. A szak végzésével, a karrier beindításával és általában az előremenetellel kapcsolatban ugyanazokat a tanácsokat tudom adni. Az első aranyszabály: befektetés nélkül nincs hozam. A befektetés egyrészt idő. Tudom, nagyon drága az idejük. Végig kell gondolni: megéri-e a befektetés. Ez vonatkozik az energiára és az anyagiakra is. A képzés hiába ingyenes, vannak költségek (pl. nyomtatott szótárak vásárlása régen, esetleg szoftvereké ma). Szerencsére még nem olyan költséges, hogy ez komoly visszatartó erő lenne. Reméljük, a jövőben is elérhető marad anyagilag. Ha egyszer a szak, majd a szakma mellett döntöttek, akkor azt teljes erőbedobással célszerű végezni. Tiszteljék a szakmájukat, hogy a külvilág is tisztelje őket. A tudás megszerzésével és profi munkával tudják meggyőzni a megbízót, hogy hozzáadott értéket adnak. A jövő útját ebben a szegmensben látom, a profi szolgáltatásban.

A nyelvi közvetítés melyik aspektusa áll Önhöz legközelebb?

A tolmácsolás, fordítás, lektorálás nagyon jól kiegészítik egymást. Bármelyik hiányozna, ha nem lenne. Jó ezeket váltakoztatni. Így teljes az élet. Mert azért valljuk be, a tolmács és fordító élete is lehet monoton, akár bármely más szakma művelőié. Óriási szerencse, hogy több alfaja van a szakmának. Van, aki sokkal jobban tud teljesíteni az egyik vagy a másik ágon. De nagyon gyakran ugyanaz az ember több részterületen tud jól dolgozni, és akkor érdemes is.

Melyik tolmácsolási eseményére vagy fordítására a legbüszkébb?

Az önértékelésben, az énképben nagyon fontos a büszkeség. Közvetlenül az alázat után következik. Nem a produktum minősége miatt, hanem a körülmények miatt én három eseményt emelnék ki. Kettő tolmácsolás, egy fordítás. A két tolmácsolás közül az egyik egy tévétoronyban volt. Nekem akkora tériszonyom van, mint három másik embernek együtt. Felmásztam, de bennmaradtam a tévétorony belsejében. A kedves ügyfelek kimentek az erkélyre, amely ott fent a levegőben a semmibe lógott. Na, arra nem voltam hajlandó kimenni, így kiabáltunk egymásnak. Végül is sikerült a tolmácsolás. Ezt a magánéletben valószínűleg nem tettem volna meg. Nagyon hasonló eset: égési sérültek ellátásáról szóló rövidfilm tolmácsolása. Nem bírom a látványt, amint vérző, felhólyagosodó testeket mutatnak, és az ellátás során fel-felüvölt a kedves páciens. A magánéletben ebből kimenekültem volna. Itt rövidfilm lévén nem volt váltótársam. Az ajtóval legyeztem magam, és sikerült ájulás nélkül teljesíteni a feladatot. A harmadik eset egy irodalmi fordítás, amikor szlengben volt az eredeti szöveg egy része, és nyilván így is kellett visszaadni. A szerkesztő, miután elolvasta a fordításomat, azt mondta: „Nem is néztem volna ki belőled ezt, úri fiú!”

Megosztana a nyelvi közvetítői múltjából esetleg egy vicces történetet?

Magyarról franciára kellett szinkrontolmácsolnom: a kultúra finanszírozásáról volt szó. Példákat hozott fel az előadó, hogy még egy bélyegmúzeum is megtalálja a módját, hogy ne csak a belépődíjakból szerezzen bevételt, hanem proaktívan járuljon hozzá a fennmaradásához. További példaként hozta fel a Goya Múzeumot, amit én kisbetűsként értelmeztem, és „cigogne”-nak tolmácsoltam. Nem sokkal később rájöttem, hogy nem madármúzeumról volt szó, hanem van Dél-Franciaországban egy, a festőnek szentelt múzeum. Szerencsére nem lett probléma belőle.

Melyek a legfontosabb értékek az életében?

Az én életemben a munka a család után következett a rangsorban. De ez a munka legyen érdekes. Szó esett a monotóniáról. Én nem monotonnak fogom fel a munkámat. Talán azért sem, mert váltogatom és kombinálom a különböző válfajait a fordításnak és a tolmácsolásnak, és ezek mellett mindig szükségét éreztem, hogy tanítsak. A nyelv kutatása nélkül sem tudtam elképzelni az életemet. A fordítás-tolmácsolás maga is részben hasonló típusú embert igényel. A fordítás-tolmácsolás és a kutatás egyáltalán nem mond ellent egymásnak. És itt fontosnak tartom azt aláhúzni, hogy a kutatás tárgyát és módját az ember szabadon választhassa meg. Én a francia morfoszintaxis és a folklóron belül a közmondások területén kutattam. Ezeket a témákat én magam választottam még egyetemista koromban, és nem érezném jól magam, ha bármelyikben megakadályoztak volna, ha mást erőszakoltak volna rám. Abban a szerencsében részesültem, hogy ösztöndíjjal támogatott a Magyar Tudományos Akadémia és a Közép-európai Egyetem. Nem biztos, hogy enélkül el tudtam volna végezni azt, amit így sikerült. Tehát a kíváncsiság kielégítése fontos érték az életemben. Meg a barátság. Nagyon tág körből szereztem barátokat. Nyilván a szakmám, a nyelvtudásom tágította ezt a kört, de mondjuk, ha a korosztályokat nézzük, voltak és vannak egy nemzedékkel idősebbek és egy nemzedékkel fiatalabbak is. Gondolom, hogy kölcsönösen adunk valamit egymásnak, ha ezek a barátságok működnek.

Mit szokott a szabadidejében csinálni?

Régen nagyon sokat olvastam szépirodalmat. Leginkább 19. századi, részben francia novellákat, regényeket. Mostanra a szépirodalom olvasása visszaszorult. Olyan sokat olvastam, és a fordítással vagy tolmácsolással kapcsolatos olyan sok anyag megy át a kezemen, hogy nem mindig érzek rá kedvet. Kevesebbet olvasok hát, mint a múltban. Ezzel párhuzamosan viszont bejöttek a filmek és a sport. Talán ezzel kellett volna kezdenem. Nem azért, mintha sokat sportolnék, hanem azért, mert annyira fontos. A foglalkozásaim mind ülő foglalkozások. Elképzelhetetlennek tartom, hogy valaki megőrizze az egészségét úgy, hogy nem mozog. Az csak a véletlen műve lehet, de statisztikailag nagyon rosszul indul, aki így teszi. Ha már muszáj, akkor inkább szeressük. Valaha kedvtelésből futottam, inkább hosszú-, mint rövidtávon, vagy középtávon, mondjuk úgy. Szeretek pingpongozni, és ritkábban, kedv és időjárás függvényében, biciklizem. Ezenkívül érmet gyűjtök. A legszűkebb szakterületem a kéteurós különkiadások.

Mi az a tanulság, amely a tanítás során körvonalazódott Önben?

Jobban felfigyelek a hibáimra, a hibás berögződésekre. Rengeteget lehet tanulni a hallgatóktól. Állítólag hét laikus annyit tud, mint egy szakember. Ez bizonyos szám mellett igaz is. Hát én sokszor hét hallgatóval találkoztam. Nagyon sok mindenre akárcsak véletlenül vagy nagyon tudatosan felhívták a figyelmemet. Vagy azért, mert alaposabban néztek utána valaminek vagy azért, mert máson nevelkedtek, és más a megközelítésük.