Prof. dr. Klaudy Kinga

Tanszékalapítás, tudományszervezés: Interjú Klaudy Kingával

Milyen szakaszok, főbb pontok voltak a tanszék életében? Milyen nehézségek adódtak a folyamat során?

A tanszék életében három színhely volt, mindhárom másban hozott fejlődést. A Ménesi úti Eötvös kollégiumban (1973-1990) a fordító- és tolmácsképzés módszertanát a semmiből kellett felépítenünk. Ez nagyon izgalmas volt. Második otthonunkban, az Amerikai úton (1990-2000) beköszöntött hozzánk Európa. Napi kapcsolatba kerültünk az Európai Bizottság és az Európai Parlament fordítóival és tolmácsaival. Rengeteg segítséget kaptunk tőlük, de nekünk is keményen dolgoznunk kellett, hogy bekapcsolódhassunk a szakma nemzetközi vérkeringésébe. Harmadik, reméljük végleges helyünk a Trefort kert F-épülete, a fordító és tolmács mesterképzés és a fordítástudományi doktori képzés megalapításának színhelye. Mindkettőért keményen meg kellett küzdenünk azokkal, akik a fordító- és tolmácsképzésben csak a nyelvoktatás meghosszabbítását látják, és nem érzékelik, hogy a nyelvi közvetítés önálló szakma, és annak kutatása, a fordítástudomány, önálló alkalmazott nyelvészeti kutatási terület.

Mire a legbüszkébb a tudományos világban elért sikerek közül?

Nem vagyok steril kutató, az én életemben mindig szorosan összefüggött a fordítás oktatása, a fordítástudományi kutatás és a tudományszervezés. Azért kezdtem el kutatni, mert fordítástechnikát oktató tanárként szerettem volna rájönni, miért van az, hogy a kezdő fordítók magyar szövegében minden mondat grammatikailag helyes, az egész szövegük mégis idegenszerű. Így aztán még a korpusznyelvészet divatba jövetele előtt, 1979-ben építettem egy három részből álló korpuszt, amelyben volt eredeti orosz szöveg, magyar fordítás és eredeti magyar szöveg. Azt vizsgáltam, miben tér el a fordított magyar szöveg grammatikai és aktuális tagolása az eredeti magyar szövegétől. Ezen a még manuálisan elemzett korpuszon szépen kimutatható volt egy olyan jelenség, amit fordítással kapcsolatban én írtam le először, a fordított magyar szövegek „kvázi helyessége”.

A következő nagy témám, a fordítók által végzett átváltási műveletek rendszerének kidolgozása is az oktatómunkából született. Profi fordítók által készített fordításokon párhuzamos szövegelemzést végeztünk a hallgatókkal, hogy a gyakorló fordítók titkait ellessük. Mindezt először orosz-magyar és angol-magyar irányban végeztük, de a 90-es években elkezdtem tartani egy Bevezetés a fordítás gyakorlatába című évfolyam-előadást, és fordítási példatárakat kértem a németes és a franciás hallgatóktól is.  Ezekből a példatárakból kiderült, hogy az angol, német, francia és orosz nyelv a fordításban nagyon hasonlóan áll szemben a magyarral, és hasonló műveletekre készteti a fordítókat, akármelyik indoeurópai forrásnyelvről fordítanak magyarra. Ily módon nagyon szépen kirajzolódtak egy indoeurópai-magyar átváltási tipológia körvonalai.

És ennek a nagy mennyiségű fordítási műveletnek a rendszerezése és elemzése hozta magával a harmadik felfedezést, a fordítási műveletek aszimmetriájának felfedezését vagy szerényebben fogalmazva az aszimmetria hipotézist. A hallgatók ugyanis nemcsak magyarra fordított művekből készíthettek példatárat, hanem magyar művek angol, francia, német és orosz fordításaiból is. Elméletileg ilyenkor mindig az ellenkező műveletet várná az ember, pl. ahol betoldás (explicitáció) van angol-magyar irányban ott kihagyást (implicitációt) várnánk magyar-angol irányban. De nem így történik. A hallgatói dolgozatokból évtizedeken keresztül összegyűjtött nagymennyiségű példaanyag alapján azt mutattam ki, hogy implicitációval járó műveleteket ritkábban végeznek a fordítók. Akkor se végzik el őket, ha erre lenne lehetőségük, ez az aszimmetria hipotézis.

Mire a legbüszkébb a tanszéken elért sikerek közül?

A fordító és tolmács mesterszak megalapítását tartom az egyik legfontosabb eredménynek, hiszen ez azt jelenti, hogy mostantól nem véletlenszerűen lesznek az emberek fordítók és tolmácsok, hanem ötéves nyelvi és szakmai képzés alapján, és erről oklevelet kapnak. Ez az évszázadokon keresztül megvetett, lenézett szakma, most, hogy egyetemi végzettséget lehet szerezni belőle, elindult azon az úton, hogy elismertté váljon. Rengeteg munka van még előttünk ezen a téren, de maga a tény, hogy innen diplomás fordítók és tolmácsok kerülnek ki, nagyon nagy dolog.

A másik, amire büszke vagyok, az ELTE BTK Nyelvtudományi Doktoriskolán belül  létrehozott Fordítástudományi Doktori Program. 2003-ban indult az első csoport, és eddig 38 hallgató szerzett doktori fokozatot fordítástudományból. Mi nyelvészeti szempontból közelítjük meg a fordítást, elsősorban nem műfordításokat vizsgálunk, hanem a legtágabb értelemben vett nyelvi közvetítést. Túlzás nélkül állíthatom, hogy több évtizedes tudományszervező munkám előzte meg ennek a doktori programnak a létrehozását. 1983-ban alapítottam meg a Fordításelméleti Szekciót az MTA Alkalmazott Nyelvészeti Munkabizottságán belül, mely tömörítette azokat az embereket, akiket érdekelt a fordítás elmélete, és elkezdtünk országos konferenciákat rendezni már a 80-as években. A 90-es években, mikor külföldre is mehettünk, már elég járatosok voltunk a fordításelméletben. Hamarosan mi is elkezdtünk nemzetközi fordítástudományi konferenciákat rendezni, és jó nemzetközi kapcsolatokat tudtunk kiépíteni. Tehát a Fordítástudományi Doktori Program megalapítását nagyon jól időzítettük. Minden évben sok a jelentkezőnk, és most már ebből a programból kerülnek ki azok a tanárok, akik az ország különböző egyetemein fordításelméletet tanítanak. Vagyis a fordításelméleti kutatásnak is megvan az utánpótlása.  

Hogyan jött a fordítói/tolmács szakma? Hogyan jött ebből a tanszékalapítás?

Egy nyelvszakos bölcsész mit csinál egyetem után? Nyelvet tanít, fordít és tolmácsol. Én viszont nagyon nem szerettem a nyelvtanítást, nem szerettem általános iskolában tanítani, mindhárom helyet, ahol tanítottam, három nap után otthagytam. Ezután gimnáziumban tanítottam, de ott sem éreztem jól magam.

Ekkor kaptam a Gondolat Kiadótól egy fordítási feladatot: a 19. századbeli nagy orosz gondolkodó, Herzen leveleit kellett lefordítanom oroszról magyarra. Élveztem a munkát, bár hiányoltam, hogy senki nem mondta meg, hogy amit én csinálok, az jó-e vagy sem. Beadtam a fordítást a kiadónak, meg is jelent, de nem kaptam rá semmiféle visszajelzést. De biztosan jól csinálhattam, mert ezután újabb munkákat kaptam, orosz társadalomtudományi műveket fordítottam magyarra. Közben kezembe került Dezső László nyelvtipológiai tárgyú könyve, mely arról szólt, hogy mi jellemzi a jelzős főnévi csoport szerkezetét a különböző nyelvekben. Miközben fordítottam, észrevettem, hogy a jelzős főnévi csoportok milyen érdekesen fordulnak le oroszról magyarra; és ez a jelenség szinte jobban érdekelt, mint maga a fordítás. Rájöttem, hogy a fordításnak nagyon érdekes kontrasztív nyelvészeti aspektusai vannak.

A fordítás elméleti megközelítésével akkor találkoztam először, amikor a Közgazdasági Egyetem Nyelvi Intézetébe kerültem tudományos segédmunkatársnak, és a könyvtárban találtam fordításelméleti műveket. Ott ismerkedtem meg dr. Ferenczy Gyulával, akit akkor kértek fel, hogy legyen az ELTE BTK Fordító- és Tolmácsképző Csoportjának vezetője. Mivel szomszédos volt a szobánk, tudta, hogy fordítok, és fordításelméleti könyveket olvasok. Egy napon megkérdezte, hogy lenne-e kedvem az újonnan alakuló intézményben orosz-magyar fordítástechnikát tanítani. Boldogan igent mondtam. Így kerültem a Közgazdasági Egyetem Nyelvi Intézetéből az ELTE BTK Fordító- és Tolmácsképző Csoportjába, mint olyan ember, aki tudott a fordításelmélet létezéséről, és akinek már több fordítása megjelent. Tehát először fordítottam, aztán nyelvészetileg elkezdett érdekelni a fordítás, majd megtudtam, hogy a fordításnak létezik elmélete, aztán megalakult a fentebb említett Fordító- és Tolmácsképző Csoport, ahol alapító tag lettem.

Egy másik boldogító igen történetéről is szívesen beszámolok. Kezdettől igyekeztünk bevonni gyakorló fordítókat a munkába. Én az akkor már jó nevű fordítót, Bart Istvánt próbáltam rávenni, hogy tanítson nálunk. Találkoztunk a Szófia étteremben és már a beszélgetés elején kiderült, hogy ő nem szeret tanítani. Valamiről azonban csak kellett beszélgetni, és így esett, hogy az 1973-as év szeptember 21-ik napja két dolog miatt lett emlékezetes az életemben, délelőtt volt a Fordító és Tolmácsképző Csoport évnyitója, délután az esküvőnk. Ő azóta is fordít, én azóta is a fordítást oktatom és kutatom, több közös könyvünk, gyermekünk és unokánk lett közben. 

Mit csinál, amikor éppen nem tanít és nem a fordítástudománnyal foglalkozik, egyszóval mit csinál a szabadidejében?

Mondhatnám azt is, hogy szabadidőm nincs, mert két minősített tudományos folyóiratnak vagyok főszerkesztője (Across Languages and Cultures, valamint Fordítástudomány), ami azt jelenti, hogy a szó szoros értelmében minden nap kapok kéziratokat illetve, gépiratokat, mert ma már természetesen e-mailen jönnek a benyújtott kéziratok. Elképesztő mennyiségű anyagot kapunk, a cikkek „dupla vak” lektoráltatása, elbírálása rengeteg munkával jár. A Fordítástudományt külön kiemelném, hiszen az publikációs lehetőséget biztosít a PhD-hallgatók számára (az abszolutórium megszerzéséhez három cikket kell publikálni minősített folyóiratban). Emellett nagyon szeretek zenét hallgatni és operába járni. Otthon állandóan operát hallgatok, ugyanazt százszor. Szeretem a népdalokat is, szerettem az unokáimnak énekelni, de már nagyok, sajnos nem igénylik. Most főzök nekik, általában övék a hétvége, ennyit változott az életem, mert régen akkor is a gép mellett ültem 

Melyik a legfontosabb, tapasztalaton alapuló “igazság” az életében?

Egyszerűen azt tudom mondani, hogy csak a befektetett munka térül meg, mindenre rá kell szánni az időt. Ez nagyon nehéz szakma, minden lehetőséget ki kell használni arra, hogy nyelveket tanuljunk, megismerjük a világot, a környezetet, a történelmet, a politikát. Sok időt kell rászánni, sok emberi munkát kell befektetni és az végül mindig megtérül, nem lehet olcsón megúszni.

Mit gondol most a fordítástudományról, milyen jövőt jósol neki?

Mivel egyre több fordító- és tolmácsképző tanszék van a világon, itthon és nemzetközileg is megnőtt a fordítástudomány iránt érdeklődők száma. Úgy gondolom, hogy ez a tudomány csak fejlődni fog minden tekintetben. Abszolút nem aggódom a szakma jövőjéért. Mindig mondom, hogy az elméleti háttér a fordító- és tolmácsszakmát gyakorlók számára is biztonságot és megbecsülést jelent. Magukért dolgozunk.

Üzen valamit a leendő/mostani hallgatóknak?

Legyenek nagyon segítőkészek. Egy fordító és tolmács nemcsak nyelvi közvetítő. Ne csak nyelvileg, hanem emberileg is legyenek segítőkészek, segítsék elő a kommunikációt. Tegyék magukat hasznossá, segítsenek, ahol tudnak. Addig is, amíg nem találják meg a minden szempontból megfelelő munkakört, vállaljanak önkéntes feladatokat, abból is lehet tanulni, azzal is gyarapíthatják ismereteiket. Ne érezzék úgy, hogy derogálna egy-egy kisebb munka. Az a lényeg, hogy sose üljenek ölbe tett kézzel.

A másik dolog, hogy próbáljanak idősebb mentort találni maguknak. Fontos, hogy innen kikerülve találjanak olyan idősebb pályatársakat, akik ambicionálják, hogy segítsenek a fiataloknak. Az én életemben több olyan ember is volt, aki segített az egyetemi pályám során: Ferenczy Gyula, Papp Ferenc, Szépe György, Dezső László. Maguknak persze más pályán kell boldogulniuk, a szabad piac törvényei mások, de akkor is kellenek olyan tapasztaltabb pályatársak, akikre támaszkodhatnak.